nem értelek.

valamit elrontottam és úgy érzem, hogy hiányzik belőlem valami és ettől a kicsi puzzledarabkától teljesen üresnek érzem magam. olyan mintha csak o'kettőből állnék. kiszáradt a szám, úgy érzem hangyák mászkálnak rajtam, fáj a fejem, de tompa a fájdalom. csak azért gondolom, hogy még ebben a világban vagyok, mert hallom a zenét, ami már 1 órája szól megállás nélkül. nem értem, mi a lényege, de tudom, hogy rapszódikus zene, csapong. a figyelmem pedig olykor-olykor aktiválódik, amikor egy dühös rész hallatszik. aztán megint bizsergek a hangyák miatt, és nem tudom lenyomni ezeket az átkozott billentyűket sem, itt előttem. a tekintetem megint elhomályosul, a lelkem elszomorodik, aztán eszembe jut, ahogy elküldtél.
csak bambulok előre, vagy amerre éppen a szemem vándorol, csak nézek. üres a tekintetem is, érzem.

csak azért mentem, hogy megoldjam a problémáinkat, hogy azt mondhassam kérdezz most tőlem bármit, őszintén válaszolok. nem akarom, hogy azt gondold, hogy titkolok előtted bármit is. jószándékkal mentem hozzád, hogy találkozzunk később, de esélyem se volt a tudtodra adni...mert siettél.
tökéletes tisztaságban előttem van az arcod, ahogy azt mondod "igen sietek, és nem tudom, mert fel kell mennem az autómért, utánna meg sietek haza." aztán dobsz egy puszit, de érzem, hogy megszokásból, nem volt az igazi. meg egy erőltetett gúnyos mosolyt, aztán egy sziát.

én meg értetlenül nézek, mint egy kisgyerek, akit ok nélkül megfosztanak az egyetlen játékától. aztán megfordulok és lassú léptekben próbálok visszamenni a helyemre, ahol eddig álltam. emlékszem, ahogy kapkodok a levegő után, borzasztó egy légszomj tört rám. összehúzott szemöldökkel és kétségbeesett arccal próbálom megérteni, mi volt ez az egész. a járókelők is érzik magukon a ridegséget, ami belőlem árad. látom, ahogy rám néznek és magukban azt gondolják "szegény lány". aztán nem nézek többé fel, megelégedek ennyi arccal. miközben a gondolataim belülről emésztenek, beáll a buszom és elindulok felé. kába, gyors és esetlen mozgás volt, olyan annyira gyors, hogy fel sem tűnt egy ideig, hogy majdnem elütött egy éppen beérkező busz. gondoltam lelépek elé, mi történhet. aztán csak annyit érzek, hogy valami visszaránt, mondván hogy inkább álljak meg. egy másodperctöredéke volt az egész, de létfontosságú döntés született abban a pillanatban. arra gondolok, mi lett volna ha... de aztán tovább sétálok és felszállok a buszomra. már senki sem néz rám, hiába keresem az arcokat. leülök és csak nézek a semmibe. aztán egyszer csak arra eszmélek, hogy már kanyarodik a busz az utcánkba és már hazafele sétálok. itthon pedig nem vár más csak egy kisebb adag lebaszás, amiért megint elrontottam egy rámbízott feladatot. kevésbé veszem fel. de nem lepődök meg ezen. csak arra gondolok, ahogy elküldtél, azzal a nemes egyszerűséggel.

közel 2 órája volt mindez, délben, mégis úgy érzem mintha csak 2 perce történt volna. olyan tiszta minden. érzem, ahogy nő az ürességérzet bennem. megint bizsergek. a fejfájásom már éles. ráz a hideg. üres a tekintetem. nem értem már lassan, amit írok.

azon gondolkodok, hogy már nem akarlak többet keresni. hogy már nem akarok veled lenni. hogy már hiábavaló volt számodra minden. hogy már lényegtelen vagyok számodra.

attól félek, bekövetkezett amitől féltem. elvesztettelek.