Többé nem akarok naiv lenni és abban a tudatban élni, hogy van valami célom a világban.

Lassan kezdem elfogadni, hogy semmi értelme nincs az életnek. Vagyis az életemnek.

Vándorlunk a kijelölt ösvényen.
Néha letérünk és kerülőket teszünk.
Hogy aztán visszatérjünk az útra. Ezen a ponton jutottam el oda, hogy nem tudom és nem is akarom tudni már, mi a vége az utamnak. Meg akarok halni. Gyorsan.
Lezártam azzal, hogy ez a célom. A tudatos halál.

Azt hiszem, sok mindent megkaptam, amit akartam. Ezek talán inkább tárgyilagosak, de azt hiszem, a lelki dolgokat nem lehet puszta akarattal elérni. Valami több kell hozzá.
...Nem tudom mi. Lehet, hogy a másik lélekjelenléte.

Lassan egyre inkább megbarátkozok a gondolattal, hogy nincs testvérem. Nincs apám. Csak egy fél anyám. Nem érzem ezeket a gondolatokat túlzónak, vagy lázadónak.

Nem tudok egy embert se mondani már, akit szeretek. Túl közel engedett magához, kényszerítve. Pedig nem érzem csalódásnak.

Sok embernek összejön a társ megtalálása. Oké, meg volt az első, de ha vártam volna egy kicsit, valószínüleg nem basztam volna el ezt se.

Az az igazság a most, vagy soha közhelynek soha többé nem lenne szabad buzdítania embereket, mert sokszor meggondolatlanság és szomorúság lesz a vége.

Akkora bőségben élünk. Minden hasznos dolgot eldobunk. De aztán egyszer a feleslegesért fogunk kűzdeni.